1901, Párizs. Egy szinte semmitmondó március elejei délutánon látta meg a napvilágot Mademoiselle Becquerel, Rahel Rosen és Pierre Becquerel leányaként. Édesanyja egy módos zsidó család leszármazottja, édesapja pedig a tudós Becquerel család szerencsétlenebbik ágának örökké reménykedő sarja. A híres Henri édesapja unokatestvére volt. Apjának minden reménye benne volt, hogy bizonyíthatja majd egy napon, hogy az ő águk is képes kitermelni egy valódi lángelmét, egy nőt, mint amilyen Henri doktorandusza, Marie Curie volt. Nem is tévedett.
Elyon négy évesen már olvasott, érdeklődő volt, különösen a természettudományok felé. Ekkorra már édesapja elvárásai is fokozottabbá váltak, miután Henri 1903-ban fizikai Nobel-díjat kapott. Édesanyja próbálta férje fejébe beleverni, hogy egy kislányt nem lehet egy felnőtt férfival fejben sem versenyeztetni, ám az apa csak nem hallgatott a szép szóra. Két év alatt szabályosan megbolondult a saját sikertelenségei és a mellőzöttség miatt. Mikor szanatóriumba zárták, akkor döntött úgy Rahel, hogy az Államokban élő nővéréhez költözik a kislánnyal együtt.
1907 májusában érkeztek meg az országba, hogy némi utazás után Chiacgoban telepedjenek meg. Hagyott időt maguknak, nyugodt tempóban kezdtek el beilleszkedni, hiszen különösen a kis Elyonnak volt nehéz az átmenet a francia nyelvről az angolra és a saját kultúrájáról az amerikaira. Sokáig szinte általános volt az életük, kivéve, hogy ahogy tanulta a lány a nyelvet, úgy mutatott egyre többet magából és a képességeiből. Rájöttek a tanárai is, hogy nagyon rossz osztályban van, így előrébb is lépett gyorsan, amitől csak begubózott, hiszen nála idősebb, szinte idegen világból jöttekkel lett összezárva. Az egyik estén azt mondta az édesanyjának: "Fel kéne nyitni a kobakom és kideríteni, hogy hol van amiért így félek..."
Ezután nem sokkal határozta el, hogy ő bizony sebész lesz. Ez volt annak is az ideje, hogy különösen sok figyelemre lett volna szüksége, hiszen azt a hírt kapták, hogy az édesapja öngyilkos lett. De ekkorra már bőven tombolt a világháború és az édesanyja is munkára adta a fejét, de a nagynénje is. Egyedül érezte magát a nagyvilágban, ami megacélozta az idegeit és a burkait is. Szabadidejében olvasott, készült választott hivatására. Tanulta az anatómiát, az élettant és a latint. A könyvtárosok mindig megmosolyogták a kiskamaszt, aki borzas vörös hajjal, holtnyelven motyorgott a könyveibe.
Barátokat nem szerzett, csupán ismerősöket. Ez így maradt egyetemista koráig, mikor is életbe lépett a szesztilalom. A tanulmányai megkezdése előtt költözött egyedül Arkhambe, hogy a saját lábára álljon és büszkén, Becquerel-ként tanulhasson.
De a világ egyre bizarrabbnak és bizarrabbnak tűnik a számára... Az utcán kóválygó őrültek, a vésett holttestek... Lonegood lelkész különös halála...