Raphaël egy nagyon ötletes, könnyed, kreatív és pezsgő ember, aki könnyen szóbaelegyedik bárkivel. Az angolt francia akcentussal beszéli, ha nem lenne elég árulkodó származása már amiatt is, hogy folyamatosan francia ételek után vágyakozik. Reggelire hagyományosan baguette-t fogyaszt és kávét iszik, még mielőtt rágyújtana az első szivarra. Egyáltalán nem nehéz természetű, imádja a jó vicceket és az éjszakai mulatókat, Amerika megadta számára azt, amit Európa elvett; a huszas évei legelejét. A pénzét az éles eszének és a bátorságának köszönheti, ahogyan az életét is; általában hamar a dolgok középpontjába kerül, legyenek azok pozitívak, mint a zenei élet, vagy negatívak, például egy háborús színtér. Harminc évesen magának tudhatja egy gyerek természetes, felhőtlen életszeretetét, olykor naivságát és egy felnőtt tapasztaltsága is - félelme egy újabb háború, ő nem csatatérre született, melyben nem is a konkrét tettek rémítik meg, sokkal inkább az emberek. Nagyon jó meggyőzőerővel rendelkezik, udvarias és kifejezetten szimpatikus ember, akinek bár láthatóan jó szíve van, esze is, hogy minden helyzetben boldogulni tudjon. Talpraesett.
Párizsban született, 1883-ban. Az első világháború kitörésekor 21 éves volt és nem telt el sok idő, míg őt is besorozták a hadseregbe - félbe kellett szakitania a konzervatúriumi tanulmányait, melyet egyébként sosem fejezett be. A háború megviselte. 1919-ben, 4 évvel ezelőtt az Egyesült Államokba emigrált, öccsével, ahol három évig Chicago-i jazz krémjében élt; a hatalmas fekete-amerikai migráció közepére érkezve tanúja volt a jazz felemelkedésének és ennek a jelentősége nem kerülte el a figyelmét - ekkor ismerkedett meg többek között a fiatal, egyelőre fel nem fedezett Benny Goodman-el, akivel jó barátságot között, találkozott a városba érkező Joe "King" Oliverrel, aki már akkor is példaképként élt előtte és Bix Beiderbecke-el. A kezdeti időszakot természetesen a nélkülözés jellemezte, illegálisan működő, szeszesitalokkat is árusító bárokban játszott, fehérként külön kíhívást jelentett az is, hogy kitapossa magának a helyet a zenészek között - nagyon sok fekete jazz-zenész volt elutasító vele és Bix-el szemben is. Hamar felhagyott a ragtime zongoristák utánzásával, hogy burlesque-t, jungle soundot játsszon. Legmeghatározóbb találkozása Duke Ellingtonnal volt nem is olyan régen (az 1923-as évben) mikor láthatta játszani őt a Washingtonians nevű bandában - ő hozzá hasonlóan zongorista volt.
Egy évvel ezelőtt ajánlottak neki egy állandónak tűnő állást Bostonban egy teljesen legitimen működő, modern gondolkodású szórakozóhelyen, s érkezése után pár hónappal már felvételeket is készítettek vele (és egyéb jazz-zenészekkel) - azt mondták, nagy esély van rá, hogy a rádióban is játsszák majd a darabjait. Bár Boston sose számított a jazz-élet középpontjának, a lehetőséget semmiképp se akarta elhalasztani, és nagyon jól döntött; a költözéssel gyakorlatilag végetért a kopott nadrág és hálókocsiban alvás időszaka. Bár anyagilag jelentősen megszedte magát (néhány hónappal ezelőtt autót vásárolt magának), természetesen továbbra se hagyott fel az éjszaka nyíló bárokban lévő fellépéseivel, ahonnan mindig is a legjobb zenésztársait szerezte és ahol a legjobb charleston-partnereit ismerhette meg. Az Európában tevékenykedő Django Reinhardt unokatestvére.
Arkhamban akkor járt először, amikor többedmagával elvégezték azt a, számára továbbra is megmagyarázhatatlan kísérletet, melyben az események elején ráadásul abszolút nem hitt - azóta viszont rendszeresen visszajár Constantine-hez, ahogyan ő is gyakorta bukkan fel az előadásain. Az eseményekről viszonylag ritkán beszélnek, ellenben a titokban tartott közös élmény különös barátságot szült kettejük között. Hármuk közül egyedül Mario-t nem igen szokta látni.
Egyebek:
Regisztráció időpontja: 2015.10.13. 09:56:54
