Gyermekkorom eseménytelenül telt, nem jártam iskolába, ám lábra béna édesapám fontosnak tartotta, hogy a lánya megfelelő képzésben részesüljön. A svájci származású apai nagyapám örökségéből, - igen, egy újabb nemzet vére mely csörgedezik bennem - magántanárokat, felvilágosult szellemű embereket hívatott, akik nem győztek dicsérni. Nem csodálom, hat éves koromra, már folyékonyan beszéltem Angolul, Magyarul, Lengyelül, Olaszul és Spanyolul. Csupán a Franciát nem bírtam soha elsajátítani. Túl sikamlós és feleslegesen míves. Nem szeretem.... Számtant és filozófiát is tanultam s mindkettőben jeleskedtem. Apám közben saját mesterségére okított, az órák művészetére. Bevallom, teljesen lenyűgözött a fogaskerekek és számlapok világa. Kilenc éves koromban alkottam meg a saját zsebórámat, gyönyörű, kinyitható, aranyozott csoda, mely úgy volt tervezve, hogy mindig látszódjon a fogaskerekek mozgása. Mai napig elbűvöl.
Tíz évesen már akkora tudással rendelkeztem mint a tanult felnőttek kilencven százaléka. Édesanyám viszont szellemlény volt csupán. Hallottam meséket, hogy egykoron életerős, vidám, hiperaktív természet volt, ám születésem óta ez eltűnt, s csupán egy aszott árnyékként sétált a házunkban, még éjszaka is fa padló nyikorgása hallatszott. Álomkórnak hívták tudós emberek, ám senki nem bírt segíteni rajta. Volt, hogy órákon keresztül mozdulatlanul állt, s motyogott magában. egyszer odamentem hozzá de csupán egyetlen szót, vagy nevet értettem tisztán. "Hypnos" Mikor hangosan kimondtam a nevet, anyám egy pillanatra, mintha visszatért volna közénk, kezeit a szája elé kapta, s arcán egyetlen könnycsepp folyt végig. Az volt az első, és utolsó emberi momentum amit láttam rajta. Aznap este megismertem milyen az igazi kín, s a rémálmok közepette hullajtott minden könnycseppem eszembe juttatta azt a nevet...
Egy héttel később, egy falunak a toronyóráját avatták föl, amit édesapám tervezett. Engem felküldött a toronyba, egy utolsó ellenőrzésre. Lábaim majd leszakadtak az alváshiánytól, ám fölbattyogtam a toronyba s elkezdtem az ellenőrzést. Ekkor már minden egyes alkalommal, mikor lecsuktam a szemem a nevet láttam magam előtt, s rettegtem tőle. Akkor, életemben először s utoljára pokoli roham jött rám, mintha nem lettem volna önmagam. Katarzisszerű állapotomban megragadtam a legközelebb lévő tárgyat, a torony harangjának ütőjét, s hozzávágtam az óra belső szerkezetéhez. Nagy csattanás, amit nem lehetett hallani, majd egy élesebb darab letört a szerkezetről, s én megragadtam, majd firkálni kezdtem a saját zsebórám hátlapjára, közben hatalmas csattanást hallottam, majd sikításokat. A Roham amilyen hirtelen jött el is múlt, s végre felfogtam környezetemet. A toronyóra szétszakadt, s a mutatók lezuhantak...
Rettegve léptem ki a templom ajtaján ám a látvány mely elém tárult görcsbe rándította a gyomrom, s a fájdalomtól térdre roskadtam. Ordítani akartam, de nem jött ki belőle hang s csupán könnyeim záporoztak.
Édesanyám mozdulatlanul állt az eget figyelve, arcán megkönnyebbülés volt látható, a béke érzete, mely minden elborzadt jelenlévőben csak még jobban elültette a borzalmat, a borzalmat amit a mutató által felnyársalt halott teste keltett... Édesapám élt, hozzá akartam futni, ám láttam ő se mozdult, térden ülve tátott szájjal, üres szemekkel bámulta halott feleségét. Pár percbe se telt míg jöttek a gyógyítók, s elküldték az elmegyógyintézetbe... Mint megtudtam magát hibáztatta, s a sokk melyet átélt örökre lebénította, s álomvilágba zárta. Talán jobb helyen van.
Velem sokáig senki nem törődött, s könnyes szemeimmel csak ekkor pillantottam meg a kezemben lapuló tárgyat, s elborzadtam. A zsebórám hátlapján különös jelek tűntek fel, én véstem bele őket, s bár sose láttam őket tudtam jelentésük, Hypnos... EL akartam hajítani, ám végül csak szorosabban markoltam, majd futni kezdtem....
Nem tudom mennyi ideig futottam, s máig nem tudom hol álltam meg, ám ott elegem lett mindenből. Nem volt senki hozzátartozóm, s nem akartam árvaházba kerülni. Örökségemet meg csak tizennyolc éves koromban kaphatom meg.
Tizenkét éves voltam, mikor hajléktalan lettem. Egyedül jártam a faluk, városok utcáit, ételt loptam, koldultam, ám megőriztem becsületem és tisztaságom. Egy moziteremben töltöttem az éjszakákat, s így ismertem meg őt, a vicces néma alakot ki színtelenségével színt vitt életem legszörnyűbb éveibe. Imádtam Chaplint, s amikor csak tehettem belógtam a vetítésekre.
Kilenc év meglepően gyorsan eltelt, s mindenki meglepődött, mikor egy tizennyolc éves, szakadt rongyokba burkolózott lány tért be az ügyvédi irodába, s a vagyonát kérte.
A törvény az törvény, s bár mindenki le volt döbbenve, de gazdagként távoztam, nemcsak a városból, de az országból is. Egy éven keresztül utazgattam a világban, s üldöztem Hypnos rejtélyét, hiába... A hosszú évek alatt az éjszakák voltak a legszörnyűbbek, az álom csak kínkeserves képek formájában jött, s felfedeztem magamon édesanyám furcsa motyogását is.
Félek..
Vagyonomból végül Miskatonic egyetemvárosba költöztem Arkhamba, s beiratkoztam az egyetembe. Ostoba, s gyarló korba születtem, nem képesek figyelembe venni az intelligenciát, túlontúl zavarba ejtik őket a nemiségből fakadó korlátok. Már ha van egyáltalán ilyen. Nagyapám pénze mondjuk itt is segítségemre volt, s miután folyékonyan beszéltem nekik az általam ismert nyelveken, s bemutattam tudásom, viszonylag könnyedén felvettek. Ami a nevet illeti belefáradtam a keresésbe, s félek a tudástól... Azt akarom rejtély maradjon örökre...
Szabadidőmben, vettem egy kis boltot a városban, s tanulás mellett Órásmesterként keresek, egy kis plusz jövedelmet, inkább unaloműzésként, mint a szükség miatt, ám egy női mesterhez nem sokan járnak. Szeretem az itteni embereket, csöndesek, magukba fordulósak. Jól fogom érezni magam itt...
Egyebek:
Karakterkép: Chloe Grace Moretz
Regisztráció időpontja: 2013.08.24. 17:49:44
