le parole, il tempo, le occasioni perse.
Ci sono tre cose nella vita che possono distruggerti:
le bugie, l'orgoglio, la gelosia.
Ci sono tre cose nella vita che non dovresti mai perdere:
la pazienza, la speranza, l'onestà.
Ci sono tre cose nella vita dal valore immenso:
la famiglia, l'amore, l'amicizia.
Coltivale e col tempo potrai dire di aver vissuto la tua vita."
Kapar-kapar-kapar.
Csak riadtan meredtem a ládára, miközben fegyveremet szorongattam. Valami nem volt rendben, ezt éreztem minden egyes kis porcikámban, de pontosan nem tudtam megfogalmazni, hogy mi is lehet a gond. Ugyanolyan munkának tűnt ez, mint az összes többi, de már az első pillanattól kezdve volt bennem valamiféle ellenszenv a dolog iránt. Mikor rákérdeztem a főnöktől, hogy miért fogadtunk el megbízásokat ilyen fura alakoktól, akkor csak annyit felelt: ebből is pénz jön, meg amúgy se az én dolgom – amíg csak a másodhegedűs szerepét töltöm be, addig Hallgass a nevem. Augusto mindig is kedves ember volt, akkor se hazudtolta meg magát.
Igazából eleinte nem volt semmi gond, pontosabban három éve, mikor a főnökség ide küldött, akkoriban egyszerűbb dolgokban utaztunk. Az alkoholt még itt is szomjazták Amerika nemes polgárai, és akadtak olyanok is, akik nem éppen legális úton szerettek volna fegyverhez jutni. Az én feladatom nem a pénzbehajtás, és a „végrehajtás” volt, hanem az egyszerű üzletelés: hozzam be Arkhamba a cuccot és adjam le a főnöknek, esetleg én magam adjak túl rajta – ez utóbbi mostanában gyakoribb, mióta Augusto azokkal a fura alakokkal kezdett, de erre visszatérek később. A lényeg most az, hogy bizonyos kedves városlakók szinte már régi ismerősként köszönnek rám az utcán, később pedig mindenki boldogan távozhasson: az érintett egy-két adag szesszel, én pedig a saját kis pénzemmel, amit persze aztán adhatok le a vezetőségnek. Sose vágtam zsebre egy büdös garast se, mivel ha a főnökség fülébe jut a dolog, akkor a jobbik esetben egy golyóval a fejemben végzem. A rosszabbat inkább nem részletezném.
Mondhatjuk, hogy élvezem az én kis ingázó életemet, amit Arkham és az adott, ideiglenes központ között tengetek végig, de persze, mindennek voltak előzményei. Túl sok mindent határoz meg a hely, ahova születtem, vagy inkább a személyek, akik az egész, eddig leélt mindennapjaimat meghatározták.
Apám, Giulio Genovese elkövette azt a „hibát”, hogy nem egy olasz származású hölgyet szemelt ki magának. Helena Ruthford minden volt, csak nem olaszos jellegű a szőke hajával, és a kék szemeivel – bőröm, és a legtöbb vonásom is leginkább őt tükrözik. Az első gond ott kezdődött, hogy szüleim ezt az egészet nem hosszútávra tervezték, a gyermekvállalás meg aztán végképp nem szerepelt a terveik között. Hamar fényderült arra is, hogy Helena nem az a kifejezetten anyának való típus, azaz tizenkilenc évesen még egész más tervei voltak – így történhetett meg az, hogy nagyjából csak öt éves koromig volt része az életemnek, aztán lelépett, háta mögött hagyva apámat és engem is. Vannak, akik szerint Hollywoodba ment, akad aki szerint nem jutott el odáig. Igazából fogalmam sincs, hogy mi történt vele, de nem is nagyon érdekel.
Innentől gondolhatnánk, hogy idővel aztán lassan rendberázódott minden, de mivel nem egy tündérmesében vagyunk, így ki kell ábrándítsalak. Az egy dolog, hogy anyám kilépett a képből, de ettől még mindig megmaradt az a tény, hogy külsőm nem ez a tipikus olaszos jellegű, így pedig elég nagy hátránnyal indultam a családban a többi velem egyidős fiatallal szemben. Tudjátok, hogy megy ez, csicskásokra mindig szükség van, akik elvégzik a piszkos munkát, én pedig ha másra nem, erre a szerepkörre tökéletes voltam. Az, ahova születtem, meghatározta a jövőmet is: elkötelezve, de mégse megbecsülve. Talán tartottak attól, hogy nagyjából annyira fogom megbecsülni a családot, mint amennyire anyám tette… ki tudja? Ha belelátnék a fejesek gondolataiba, már rég aszerint rendezgetném a kártyáimat, hogy a lehető legnagyobb mértékben szimpatizáljanak velem. Félreértés ne essék, nem vagyok talpnyaló, csak egyszerűen a túlélésre hajtok. A mi szakmánkban pedig ez kifejezetten előnyös hozzáállás.
Nem tudom hány gyereknek adtak már hét éves korában töltött fegyvert, és kezdték el tanítani, hogy miképp használja. Biztos akad bőven, nem érzem magam kivételesnek, de egy bizonyos szempontból nekem ez a már előbb emlegetett túlélés záloga volt, de akkor végképp fontossá vált, mikor apám új feleséget hozott a házba. Ekkor már körültekintőbben választott, Gisellára senkinek se lehetett egy rossz szava se: olasz származású, szép is, és tudta hol a helye. Velem se éreztette soha, hogy ne kedvelne, sőt, próbálta annyira betölteni az anya szerepét, amennyire tőle tellett. Más kérdés, hogy én akkortájt elég makacs kiskölyök voltam, és nem igazán dobott fel a dolog, hogy egy újabb taggal bővült a szűkebb családom… aztán még eggyel, mikor megszületett a húgom. Persze, arra neveltek, hogy tiszteljem a véremet, de a bizalmatlanságomat nem tudtam csak úgy semmissé tenni. A mai napig alapvetően van egy kis tartásom a nőkkel szemben.
Visszatérve rám: sose tudtam beilleszkedni az adott közegbe. Az olaszok között túl amerikai voltam, az amerikaiaknak pedig túl olaszos. Sehol se tudtam „gyökeret verni”, vagy mélyebb kapcsolatokra szert tenni, ami meglehet az én hibám is. Meg akartam felelni az elvárásoknak, kezdetben túlságosan is elzárkóztam a családon kívüli emberektől, aminek meg is lett az eredménye. Mára már sajnálom ezt, de azóta változtak a dolgok. Lassacskán minden átalakul, és én még csak észre se veszem…
Sose jártam egyetemre, mert ők nem látták értelmét. Tizennyolc évesen már sofőrködtem, vagy beáldozható hátvédje voltam egy-két vezetőbb személyiségnek, de nagyobb feladatot sose osztottak rám. Nem tartottak sokra, és helyemre pillanatok alatt találtak volna mást, ha valami miatt eltűnök a színről. Nem hagyott volna mély nyomot hiányom, és azt hiszem ezért helyeztek ki Arkhamba, Augusto Nicolosi keze alá. Alig volt idősebb nálam, csupán csak három év választott el minket, mégis sokkal többre vitte, mint én: a család arkhami szálai az ő kezében futottak össze. Nem volt ez valami hatalmas szerep, mégis bizonyos fokú tisztelettel járt, amit ő minden szempontból megérdemelt. Maffia szempontból érdekes ezt mondani, legalábbis másoknak biztos az, de Augusto alapjába véve jó ember volt. Számára nem a származás, és egyéb piszlicsáré dolgok voltak a fontosak, hanem az eredmény, amit az illető fel tudott mutatni. Így válhattam az egyik helyi „kereskedővé”, szebb megfogalmazásban. A csempész jobb szó – mondd hát, hogy mit kívánsz, én pedig megpróbálom beszerezni, de fizess meg jól. Tény, hogy általában a rendelést nem nálam adják le, de a csomag szállítása, és felvigyázása az én feladatom.
De a dolgok változnak. Ahogy ott ültem a komp csomagterében csöndesen hallgattam a whiskys üvegek csörgését, és a kaparászást, ami egyértelműen a ládából jött. Próbáltam arra fogni, hogy Augusto egyik patkánya szökhetett meg, és mászott bele a dobozba, de biztosan nem erről volt szó. Az első pillanattól kezdve, amint leértem oda, szinte teljes bizonyossággal éreztem, hogy valaki néz. Ezt is a főnök drágalátos rágcsálóira fogtam – félreértés ne essék, elvoltam velük, bár a tartásuk célját furcsállottam. Minden maffia tag rendelkezik egy kis egészséges paranoiával, Augusto se volt kivétel, bár személy szerint nagy baromságnak tartottam csak azért patkányokat tartani, hogy előkóstolók legyenek. Igaz, még mindig jobb, mintha engem jelölt volna ki a nemes feladatra, de az idő múlásával egy picit megsajnáltam a kis dögöket. A főnöknek tényleg igaza volt abban, hogy nem mindenkinek van annyi vér a pucájában, hogy szemtől szembe próbálja megölni: a mérgezés túlságosan is kedvelt formája volt a gyilkosságnak.
Gondolataimból újra az a jellegzetes kaparás riasztott fel. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy lehet, meg nem nevezhető útitársam megérzi, ha nem fordítanak rá elég figyelmet, de rögtön elhessegettem a lehetőséget. Nincs semmi a ládában, csak képzeled. Újabb kaparás. Mintha játszana velem. Hatalmas volt a késztetés, hogy odamenjek, és felnyissam, megszemlélve a doboz tartalmát, de azzal nagyjából alá is írtam volna a halálos ítéletem. Sose nyúlhattunk azokhoz a csomagokhoz, amikhez nem kaptunk engedélyt – a felnyitásukról már ne is beszéljünk. Bizonyos szempontból néha amúgy is jobb az édes tudatlanság; kisebb az esélye a gyors fűbeharapásnak. Az én szakmám amúgy se garantál hosszú életet, meg kell becsülni az összes percet, ami megadatott, még annak ellenére is, hogy csak egy apró porszem voltam a hatalmas gépezetben. Nekem is volt egy lepukkant kis lakásom Arkhamban, én is fizettem a számlákat, boltba jártam, mondhatni barátokat szereztem… majd ha jött a hívás, akkor hajóra szálltam, és elmentem a megrendelt áruért, ami egyre többször volt az a bizonyos „törékeny csomag”, minek tartalmát homály fedte és valami baljóslatú árny. Kirázott tőlük a hideg.
Ahogy ott ültem, hátam a hajó oldalának döntve, még mindig a fegyveremet szorongatva, azon filozofáltam, hogy mi történne akkor, ha mégis kinyitnám? Nem feltétlen tudnák meg, nem jönne rá senki, ügyesen visszazárnám a tetején, és a dolgok folynának tovább a maguk medrében. Én csak igazolni akarom magam, hogy valóban jól érzem, annak a valaminek odabent élnie kell, nem akkor pedig levegőre van szüksége, és…
- Charlie! – már épp felálltam volna, mikor a hang megzavart. Összerezzentem, mint mikor valaki kábulatból ébred, majd az ajtó felé fordultam. Az egyik emberünk volt, akivel már elég sokat utaztam együtt, nem kellett volna, hogy meglepjen jelenléte, de akkor egy pillanatra el akartam zavarni, mert megzavart, elvégre ki kell nyitnom a… egek, hogy mit akarok csinálni?
Gyorsan megráztam a fejem, majd felpattantam.
- Helló Gregory, mi járatban?
- Csak gondoltam megkérdem, hogy van –e tüzed, mert ha igen, akkor megkínálhatlak egy cigarettával.
- Mázlid van – vigyorodtam el, majd elindultam felé, de egy pillanatra megtorpantam. Visszanéztem a ládára, de akkor már nem éreztem semmit. Se késztetést, se félelmet, csak a nagy semmit. Újra „csak egy csomag” volt, egy a sok közül – így tehát vállat vontam, majd a hátam mögött hagytam a csomagteret.
Arkham egy részének csak egy egyszerű lóti-futi vagyok, úgymond szállító, a másik meg sejti, hogy a munkámból kifolyólag nem pont egy törvénytisztelő polgár vagyok – de amíg a kért árú a megfelelő időben a helyszínen van, addig nincs egy rossz szavuk se.
Ó, de hogy miért is Charlie? Mert rám ragadt. Egyértelműen könnyebben megjegyezhető, mint a Chiaro, legalábbis egy amerikai ember számára. Egyszerűen Charlie, a vezetéknév amúgy se izgat senkit, maximum a halotti bizonyítványban. De amíg élek, és képes vagyok feltűnésmentesen behozni az alkoholt, addig úgy se számít más.
Egyebek:
Karakterkép: Evan Peters
Regisztráció időpontja: 2013.12.02. 01:16:49
